Haranghy Géza: Déva vára

Most is hallom síró dalát,

még zúgja, zúgja a fájó balladát;

süvít, csapong, a vár ősi szegletén

a nyugtalan lélek,

a mostoha szirti szél.

Ő jár itt, a Mester, kövei kőhöz,

mint Hold az esti csendhez,

ma is úgy tapadnak,

asszonya porától, ím, áll a vár,

falakhoz simulnak a lelkek,

őrzik ma is az örök szerelmet.

Száz évek szelleme szendereg ez ősi váron itt tengernyi kín, keserű álom süvölt,

üvölt, pergő homokszemeket kavarva

s kísértetek árnyai suhannak

örök nyugalmat akarva,

hol a nem múlás kínja ráng,

s tátong, mint mély üreg,

a holtak s szellemeik között.

Ím, Kőműves Kelemen;

letépve leplét, őrjöng, üvölt,

arca torz maszkká csontosul –.

Állj, kocsis, állj!

Ne hozd asszonyom! Ne hozd!

Elvesztem örökre szerelmét!

És sír és jajgat

és áll a tűz, és ég, és ég,

és pergő homokszemek és fehér mész

fogadják magukba asszonya drága porát,

mely kitölt majd minden üreget,

magas falak felett így kötnek kőhöz követ.

Tizenkét kőműves itt bolyong,

s a vén falak, a vakolat, a vár alatt s a vár fokán

mesélnek mind, és újra fáj,

amint elsuhan egy árnyék,

a régi regék ezüstgombú barkaágainál

s ím, itt suhan

és újra fáj,

és áll a vár, és áll a vár!