.

Németh László és Pilinszky János Hódmezővásárhelyen

Kőszegfalvi Ferenc:

Németh László és Pilinszky János Hódmezővásárhelyen

 

Vásárhelyi tanársága idején több, kedves, fontos vendége volt Németh Lászlónak. Két költőt iskolájába, a lánygimnáziumba is elhívott, hogy tanítványai közvetlen ismereteket szerezhessenek a kortárs magyar irodalomról.

Az 1947. november 18-án Vásárhelyre érkező Szabó Lőrincet a Délsziget folyóirat szerkesztői, Moldvay Győző (1925–1996) és Vöröss István (1922–1947) hívták meg, de a költő a lánygimnáziumban is tartott egy előadást. (A vásárhelyi folyóirat egyébként irodalomtörténeti kuriózumként Szabó Lőrinc Tücsökzene című, készülő lírai önéletrajzának tizennyolc darabját is közölte.)

Egy hónappal korábban a Tornyai Társaság az 1946-ban alapított, Babits eszmeiségét követő, magas szellemi igényű folyóirat, az Újhold fiatal munkatársainak egy csoportját látta vendégül. Az 1947. október 18-i, városházi irodalmi estjük után másnap a csoport két tagja, Pilinszky János (1921–1981) és Nemes Nagy Ágnes (1922–1991) külön is fölkeresték Németh Lászlót. Az író matinét rendezett iskolájában vendégei számára. A zsúfolásig telt tornateremben saját bevezetője után megkérte Pilinszkyt mondja el néhány versét.

„Gyönyörűen olvasta költeményeit” – emlékezett Németh László – „Énnekem a meghajlás maradt meg örökre az emlékezetemben, ahogy a tornaterem ajtóból kisfiús félszegséggel, mégis meghatottan, a száz szemmel rajongó, ünneplő, mosolygó arcokra visszaköszönt; az Égető Eszterben ezt a meghajlást örökítettem meg.”

Verseire, „a reménytelenül kemény vonalak közt egy finom, beszorult idegrendszer vibrálására”, a népi írók 1946-ban újraindult folyóiratában, a Válasz-ban figyelt föl először. 1947-es vásárhelyi megismerkedésük a következő pillanatképet rajzoltatta róla: „Finom muzsikus arc, rendkívül vékony csontok, a nagy szenvedő lélek s kisfiús magatartás résztvevő keveréke”.

Czeizel Endre genetikus mélységes empátiájú tanulmányt tett közzé a Kortársban a költő gyermekkoráról, családi körülményeiről. Itt olvashatjuk, hogy a hallgatag, visszahúzódó gyermeknek (akit főleg nők, szervita rendi apáca nagynénjei -- szigorú személyiségek – a vallás kemény parancsai szerint neveltek), első barátai, játszótársai a nagynénjei által vezetett leány-javítóintézet fiatal prostituáltjai voltak. „Kivetettség, ugyanakkor kivételezettség jellemezte már első eszméléseimet.” – írta később a költő. Kemény, férfias apja fiát is harciasnak, határozottnak szerette volna látni, s ezért számított szemében bűnnek, hogy fia írni akart. E véleményének főleg fizikailag adott kifejezést, ökléről fia még később is gyakran álmodott. Pilinszky így a felnőtt kort állandó lelkiismeret-furdalással élte meg. Az őt ért tökéletesen ellentétes hatások; Borbála nagynénje, a javítóintézeti lányok szeretete, s a hit permanens bűntudatot oltottak belé. Beleverték például a pőreség irtózatát, számára a ruhátlanság bűn lett, még festményeken sem tudta elviselni az angyalok ruhátlanságát.(Ezért nem akart Németh Lászlóval a vásárhelyi strandon fürödni.)

Alkati adottságait, szerzett torzulásait, melyek aláásták testi-lelki egészségét, mesterséges ajzószerekkel próbálta semlegesíteni; cigarettával, túlzott kávéfogyasztással, alkohollal és altatóval. Az ördögi körből nem bírt kitörni.

Vásárhelyi tanári évei után Németh László 1949. január 3-i levelében már látogatóba hívja Pilinszkyt pesti otthonába, mint írja: „A közé a négy-öt ember közé számítlak, akivel szeretnék találkozni.” Az író a nála húsz évvel fiatalabb költőben ugyanis – a személyes rokonszenven kívül – tanítványát, eszméinek továbbvivőjét vélte megtalálni. Erre ugyanis akkor nagy szüksége lett volna, mivel Vásárhely nemcsak két legnagyobb regényének, s java történeti drámáinak volt szülőhelye, de itteni munkája számtalan új pedagógiai, filozófiai gondolatot, esszék, tanulmányok tervét érlelte benne. Ezeket kidolgozni, rögzíteni a súlyosbodó kultúrpolitika, de műfordítói munkája sem engedte. „Megváltás lett volna hát egy ifjú agy” – írta emlékezésében – , „amelyet legalább a terveimbe avathatok, a gondolatcsírákat átültethetem belé, hogy ha nem is a művek, de a szellem, a lehetőség mégis tovább öröklődjék. Jánost nem csak alkatilag éreztem rokonnak, a fiatalok közt nem volt senki, aki közelebb állt volna hozzám. Volt valami öcs-báty a viszonyunkban, mintha csak az én húsz év körüli életem folytatta volna megváltás nélkül, egy még érzékenyebb lélek, a szemérem még jobban rádermedt lárvája alatt.

Ez a testvéri érzés hívatta le őt Vásárhelyre is. Arra azonban, amire kiszemeltem, aligha találhattam volna alkalmatlanabbat. Először is neki elég volt a maga életének a terhe, a maga verseit is alig tudta gyenge testén átpréselni, az első jelre, hogy itt idegen terheket akarnak rárakni, megneszelt, őszintén megmondta, hogy ő arra képtelen s nem hajlandó. De meg milyen más műhely is volt a kettőnk agya. Én mindig valami erőmet meghaladó, félig nyers kőnek maradó tömbben véstem, kalapáltam, ő egy testetlen hangot igyekezett kihegedülni magából…én egy új világcivilizáció határát kerestem… ő a maga üdvösségét, transzcendens honosságát próbálta e sötét világból kimenteni.”

Pilinszky, mint többször kifejezte, rendkívül tisztelte, bámulta, Tolsztoj-méretű embernek tartotta Németh Lászlót, ám mindennek ellenére valami finom fenntartást érzékelhetünk vele kapcsolatos megnyilvánulásaiban. Ezt bizonyítja például 1971-es ambivalens megjegyzése: „Egy atya-fiúi kapcsolatom volt és van Németh Lászlóval, esetleg egy csomó dologról én másképp gondolkodom.” Egy 1976-os írásában is hasonlóan szól, mikor 1947-es első találkozásukra emlékezik: „A szerelem szókimondásával kezdtem. Önöződtünk. Szinte goromba voltam. Én Önt végtelenül tisztelem, de nem minden elvével értek egyet.”

A költő Németh László meghívására, vendégeként, hosszas előkészítés, levelezés után, 1950 május végén Vásárhelyre utazott, s július elejéig jó másfél hónapot töltött itt. Kapcsolatukban a vásárhelyi vakáció sem hozott igazi áttörést. Pilinszky itt-tar- tózkodásának hangulatát, eseményeit később – érdekes módon – ő is, s az író is, eltérő árnyalatokkal, hangsúlyokkal, olykor némi iróniával elevenítették föl. Németh László úgy hitte, érti, ismeri a költőt, igazából mégsem tudott Pilinszky örökölt és szerzett transzcendens gyötrelmei mélyére látni.

„Azt reméltem – írta később Németh László – , hogy azt a vásárhelyi melegséget, amely az én életemet itt lenn oly boldoggá tette… a közvetlen érintkezés apró csatornáin sikerül majd a lelkét befagyasztó jégpáncélra vezetnem. Ebben a reményemben azonban nagyot csalódtam…” -- folytatta kissé értetlenül. „Ez mindjárt a lakásnézésnél kiderült. Egy csinos kis Bocskai utcai házban szerettem volna elhelyezni, amely, igaz, kissé messzebb volt tőlünk, de a kertjében egy élettől feszülő, mosolygó szemű volt tanítványom öntözte a virágokat… Ő azonban a szomszédos ház két öreg hölgyét választotta, akiknek a sötét, tornácra néző szobájában az elhalt rokonok falra szegezett gyászjelentései alatt kellett aludnia. A strandra is eljött velem, de csak a partról, felöltözötten nézte, hogy én hogy próbálom leúszni a régi távolságaimat.”

Pilinszky így emlékezett vásárhelyi napjaira 1976-ban: „Sok mindenen vitatkoztunk. De egyek voltunk, hasonlóak, s jeltelenül, szemérmesen, apa-fiú módjára azonosak. Magánéletről sose beszélgettem vele… Emlékszem, már első nap ki akart vinni a strandra. De én anélkül hogy meg mertem volna mondani az igazi okát, hevesen ellenálltam. Nem, nem szeretek strandra járni – holott egyedül negyvennyolc kilóm zavart volna a nyilvánosság előtt…Beadott hát a helyi költőkhöz (Nyilván Galyasi Miklóssal (1903–1974) és Pákozdy Ferenccel (1904–1970) ismerkedett meg ekkor Pilinszky.) Az ötödik csésze feketekávénál tartottunk, amikor kopogott szatyorral a kezében. ’János, a strand előtt még ki kell mennem a piacra. Itt a kulcs, ha elfáradnál.’ Mikor elment, mindenki finoman nevetett. Ez a Laci, hajtogatták, olyan mint egy nő. Ebédre korsó sört hozatott, s még meg is sétáltatott a rekkenő hőségben, gondolván, hogy fölerősít vele. Lángolt a nap.”

Németh László – noha a Pilinszky meghívása mögötti tervei nem váltak valóra – úgy érezte kellemesen teltek János napjai. „Délután áthozta a kis dohánydobozát [a Bercsényi utcai Kristó-házba], odaültünk a veranda alá a kertre néző padra (néha Kristóné is odaszegődött), s a frissen öntözött alkonyodó kertben vacsorányi megszakítással késő éjjelig beszélgettünk. János nagyon szeretett trécselni, egy kicsit még pletykálni is…, de ha művekről kellett véleményt mondani, vagy épp a köztünk levő fő eltérésre s tán épp ezért összekötő témára, a vallásos érzés természetére tért a szó… a társalgásban óvatosabb és felelősebb csomósodások támadtak.” Pilinszky mélyen hívő katolikus volt, Németh László hite lelki parancs, egy magasztos erkölcs. [„Az én vezérem bensőmből vezérel.” József Attila]

„János elment anélkül, hogy gondolataim örökösévé tehettem volna” – szögezte le később rezignáltan az író.

Ha Németh László várakozása nem is úgy teljesült, ahogy várta (hisz mindkettejük viselte saját „nyűgét s nyilát”), ha nem is alakult ki klasszikus barátság közöttük – Vásárhelyen mégis közelebb kerültek egymáshoz. Az író már az előző évben, 1949. december 29-i levelében így próbálta vigasztalni Pilinszkyt: „Mindig úgy néztelek, mint aki a magam biológiai szubsztrátumát – még kényesebb, tehát még finomabb és még több szenvedéssel járó alakban hordozza…A rákövesedett szemérem – az én ifjúságomnak is problémája volt… ez a kéreg végeredményben nem ideg vagy belgyógyászati eset; ez más voltunk lecsapódása rajtunk – természetes reakció, mellyel a világtól elkülönülünk.”

Bizonyítéka annak, hogy szerették egymást, az az 1952-ben keletkezett híres négysoros vers is, melyet Pilinszky Harmadnapon című kötetében Németh Lászlónak ajánlott, s melyben saját transzcendens hitét sugározza nem hétköznapi vigaszként Németh László felé.

„Ama kései, tékozló remény,

az utolsó, már nem a földet lakja,

mint viharokra emelt nyárderű,

felköltözik a halálos magasba.”

--------

Felhasznált irodalom:

Németh László: Vásárhelyi évek =N. L. Munkái. Homályból Homályba I. Magam helyett, 168-169. p.

Németh László és Pilinszky János levelezéséből= Holmi, 1997. 4. sz. (Közreadta Domokos Mátyás)

Czeizel Endre: Pilinszky János családfájának értékelése = Kortárs, 2000. 5.sz. 85-97.p.

Pilinszky János: Vázlat Németh Lászlóról = Vigilia, 2003. 11. sz. 848-849. p.

------

We use cookies on our website. Some of them are essential for the operation of the site, while others help us to improve this site and the user experience (tracking cookies). You can decide for yourself whether you want to allow cookies or not. Please note that if you reject them, you may not be able to use all the functionalities of the site.

Ok